A Pókasszony csókja

A helyszín egy dél-amerikai rezsim börtöne. A homoszexuális kirakatrendező (Luis Alberto Molina) és az elkötelezett forradalmár (Valentin Arregui Paz) egy cellába kerülnek. Létezik-e olyan erő, ami két ennyire különböző embert összekovácsol? Lehetséges-e, hogy a Fal mögött, a világtól elzárva, egy olyan helyen, amit a szépség és az ártatlanság messzire elkerül, csoda történjen? Előfordulhat-e mindez ilyen borzalmas és szélsőséges körülmények között? Vagy talán csak itt lehetséges?...

A darab útja

1976-ban jelent meg először Manuel Piug regénye, az El beso de la mujere arana, vagyis A Pókasszony csókja. 1985-ben filmre vitték Raul Julia és William Hurt főszereplésével, ez utóbbi Molina alakításáért elnyerte a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-díjat.
1992-ben, Kanadában mutatták be a mű musical változatát, szerzőpárosa ugyanaz a John Kander - Fred Ebb, akiknek nevéhez a Kabaré és a Chicago c. világhírű darabok is fűződnek. A Pókasszony csókja ugyanebben az évben eljutott Londonba, majd 1993-ban a Broadway-re, ahol hatalmas sikert aratott, a kritikusok is az egekig magasztalták.

A Pókasszony csókja Magyarországon

Évekkel később, 2001 decemberében került színre Szegvári Menyhért rendezésében a Budapesti Kamaraszínház Tivoli Színpadán. Molina szerepére Bereczki Zoltánt és Bardóczy Attilát, Valentinéra Földes Tamást és Miller Zoltánt, míg Aurora vagyis a Pókasszony szerepére Dorogi Barbarát és Vári Évát kérték fel. Évekig ebben a kettős szereposztásban ment a darab, majd a sors úgy hozta, hogy egy Molina (Bereczki Zoltán) és egy Aurora (Dorogi Barbara) maradt, Valentin szerepén pedig Földes Tamással ma Gula Péter osztozik.

Az előadás és közönsége

Minden előadást nagyban meghatároz az, hogy kik közé ül be az ember a nézők soraiba. Lehet fenomenális, vagy észveszejtő is egy darab, ha azok, akik szemlélik, nem reagálnak rá megfelelően, vagy egyenesen úgy viselkednek, ahogyan az egyetlen kultúrált emberhez sem méltó. Ez a musical alapból magában hordozza a kockázatot, hogy a közönség másképpen közölje a véleményét, mint ahogy az szokása. Ez érthető, vagy inkább elfogadható. Azonban az már csöppet sem, ha valaki a reakciójával megzavarja a mellette ülőt, vagy akár a színpadon játszó színészt.

Földes Tamás: - Amikor a közönség az előadás alatt valamire kirívó módon reagál, az valahol hátul elraktározódik bennem és csak a darab után jut eszembe. Abban a pillanatban nem tudatosul.
Egyébként szerintem ez még light-os, nagyon kultúrált megfogalmazása egy férfiszerelemnek, ahhoz képest, amibe ma léptem nyomon belebotlunk. Természetesen más ez élőben. De van, aki toleráns, van aki nem. Aki nem toleráns, vagy nem gondolta, hogy ebben a darabban ilyesmi előfordul, az persze, meglepődik. Nem hiszem, hogy ezzel különösebb baj lenne. Sokfajták vagyunk.
Az viszont teljesen érzékelhető, ha a közönség figyelemmel van az előadás iránt, és ott van Velünk, vagy külső szemmel figyel, amolyan kukucskálóként. Ezt a különbséget érezzük nagyon.

Bereczki Zoltán: - Egy nagyobb színpadhoz képest, itt sokkal érzékenyebb és finomabb vibrálás érezhető a közönség részéről. Ők egy nagy élőlény a számomra, nem igazán külön emberek. Éppen ezért nem is szeretem tudni, hogy kik ülnek személyesen a nézőtéren.
Nagyon meg tudja határozni az előadást, hogy aznap egy milyen kedvű lény ül be. Ha egy olyan, aki megérti a viccet, akkor mehetünk tovább igazi mélységekbe. Ha azonban nehézkesebb, akkor picit muszáj feloldani, hogy eljusson hozzájuk, mert ilyenkor úgy érzem, falba ütközöm, ami ellenáll annak, amit közölni akarok.
A közönség téves reakcióit tudni kell kezelni. Másrészt van olyan helyzet, ami belülről tragédia, ha jobban megnézi az ember, akkor komikus. Tehát egy ilyen kitörés, az egyfajta felszabadulás. A feszültséget mindenki máshogyan vezeti le: van, aki susmorog, van, aki fészkelődik, van, aki fölkacag. Mások vagyunk, és máshogy reagálunk bizonyos helyzetekre.
El tudom képzelni, hogy aki először látja a darabot, annak micsoda zavarba ejtő helyzet lehet ez: adott két ember, az egyik meleg és minden áron meg akarja kapni a másikat. Szóval ezt nem szabad csodálni. Szerintem a közönség érti a helyzeteket, inkább a saját érzéseivel nincsen tisztában.

Hallgatva a művészek elnéző és megértő véleményét, felmerült bennem a gyanú, hogy talán velem lehet a baj. Én úgy gondolom, a határozottan nem megfelelő formájú véleménynyilvánítás egyenesen bunkóságra, míg a rossz reagálás egyszerű ostobaságra utal. Persze, nem születik mindenki közönségnek, de annak is bele lehet tanulni…

Az előadás és hangulata

Földes Tamás: - Az előadásokról mindig színek jutnak eszembe. A Pókasszony nekem szürkésbarna.

Bereczki Zoltán: - A darabról először a ’Molina’ szó ugrik be, meg képek belőle. Persze nem úgy, ahogyan a közönség látja, hanem egy résztvevő szemszögéből.

A díszlet az előadás folyamán szinte végig a börtön, ahol a két főszereplőt fogva tartják. Amikor éppen nem ez a szín, akkor is jelen vannak a rácsok, a korlátok, a sötét és zárt tér. Halljuk a láncok csörgését, a fém nyers és durva zaját. A közönséget átszövi a börtön kellemetlen hangulata, egy olyan helyé, ahová egyikünk sem vágyik. Mindezt az érzést erősíti a színház jellege…

Bereczki Zoltán: - A kisszínpad az mindig egy ember közelibb játékot enged meg, amit én sokkal jobban szeretek. A nagyszínpad jóval elszabadultabb tud lenni. Szélsőségesebb attól, hogy a méreteiben is egészen más. A kis színházban eggyel fontosabb a színész. Ez hol így jó, hol úgy. Nem volna jó egyik a másik nélkül. Jó, hogy nem csak nagyszínpadon játszom és jó, hogy nem csak kisszínpadon.

Földes Tamás: - Én jobban szeretem a kisebb színházakat, jobb ott játszani. Közelebb érzem a közönséget. Míg az Operett Színházban hatalmas a színpad és a nézők és köztünk ott van egy zenekari árok, addig itt minden látszik. Itt nem lehet lazsálni, az embernek minden másodpercet meg kell élnie. Engem nem zavar, hogy ilyen közel van a közönség. Az már rég rossz, ha azon gondolkozom ilyenkor, hogy „Úristen, most néznek!”.
Ez nem egy nagy musical, nem egy show musical. Itt szinte ugyanúgy megvannak a prózai, mint a zenés jelenetek. Igazából csak a csúcspontoknál fakadnak dalra a szereplők. Itt van idő arra, hogy felfogjuk azt, mit látunk és mit hallunk.
Amikor reggel felkelek, és tudatosul bennem, hogy este Pókasszony, akkor nem szívéjesen gondolok rá. Még előtte is olyan nyűgös vagyok. Aztán ahogyan elkezdek játszani, egyszer csak jó lesz. Tényleg furcsa, hogy előtte nem szeretem, aztán közben meg utána olyan jó érzés.

Ugyan a nyomasztó légkör megmarad, ám fényt, derűt és reményt csal a történetbe Molina alakja. Egy olyan fiatalemberé, aki a sok borzalom elől elmenekül a filmek világába, el Aurorához, az ünnepelt színésznőhöz, akit tisztel, és a példaképének tekint.
A rácsok között Molina képzeletén át színes, élénk, zenés, vidám jelenetek elevenednek meg imádott dívájával a főszerepben, akit egy tánckar kísér.
Dorogi Barbara Aurorája könnyen szerethető. Azonban az embert olykor-olykor kizökkenti a jóleső érzésből a művésznő alkatához nem illő némely ruhája. Azt pedig nem tudom pontosan, hogy a jelmeztervezőt a szűk anyagi keretek korlátozták, vagy csak jelzésértékűnek szánta a táncosok összecsapottnak tűnő öltözékét. Én személy szerint még a koreográfiában és az átélésben is találok kifogásolnivalót a hatalmas lelkesedés ellenére, ám ezeket mind feledteti Dorogi pajkos játéka, csodás, áradó hangja, és a háttérben álmodozó, de olykor a képzelet képeibe belekerülő és az azokban részt vevő Molina, és a kezdetekben kívül álló Valentin.

Valentin Arregui Paz, a forradalmár

Földes Tamás: - Valentinnak az igazságkeresése, ahonnan Ő indult, hogy az elveiért felvállal minden nehézséget… Ezekben hasonlít rám. Meg én is egy szerelmes típus vagyok.
Minden szerep megformálása nehéz. Főleg ilyen esetben, amikor férfiak szerelméről, legalábbis férfiak közötti szexuális érintkezésről van szó. Ez Zoli számára is és az én számomra is kihívás, hiszen a valódi életünkben nem ilyen beállítottságúak vagyunk. Ilyenkor mindig meg kell keresni valami belső mozgatórugót. De szerintem mindenkiben minden benne van hol elrejtve, hol kirakva. Sok minden rejtőzik az emberben, amiről nem tudunk és ettől szép ez az egész, hogy mi ezen gondolkozunk egy életen keresztül, aztán mindig megpróbálunk valamit előráncigálni.

Luis Alberto Molina, a lökött köcsög

Bereczki Zoltán: - A gyerekkorom irányából és az ember felől közelítem meg ezt a karaktert. Engem Molinának nem érdekel a nemisége. Remélem, hogy aki bejön és megnézi a darabot, az picit másképpen kezd gondolkodni arról, ha valaki más! Nem csak a melegekre gondolok, hanem a másságra mint a világban elfoglalt helyünkre. Beszélgettem sokakkal, akiknek a darab hatására valahogy megváltozott a véleményük, a hozzáállásuk. Nem azt mondom, hogy meg kell szeretniük vagy azonnal ki kell próbálniuk!
Itt vannak a választások, tehát akár nyugodtan levetíthetjük ezt két politikai nézetre… Ebben a darabban is összetalálkozik két világnézet és a végén meg tudják érteni egymást. Nekem erről szól Molina.
Az eszközök, amiket hozzá találok, egy részről ellesett mozdulatok. Volt egy szegedi fodrász úr, aki ezen az emelkedett hangon mondta: „Cücc, Zolikám, gyere, suttyanj be a székbe, megtupírozlak!” Ő volt az egyik alapmintája Molinának. Bár igazság szerint ez már el is kopott.
Molina egy örök gyerek. Biztos, hogy egy viselkedészavaros, vagy egy hiperaktív valaki, aki minden mondatát fölül akarja viselkedni. Egy furcsa lény, aki semmi másra, csak szeretetre vágyik. Vagy talán inkább megértésre. Bőven elég lenne neki, ha békén hagynák és elfogadnák, hogy Ő egy szelete a világnak, amiben mindannyian élünk. Ő nem akart mást, csak rendezgetni a saját kis kirakatait. Csak a sors úgy hozza, hogy nem hagyhatja neki a világ.

A Pókasszony

Molina imádott színésznője, Aurora egyik filmjében a Pókasszony szerepét öltötte magára, aki maga a halál. Ő az egyetlen olyan alakítása a dívának, amelyre a fiatal férfi inkább nem is gondol.

Bereczki Zoltán: - Ő Molina legbelső félelme. Mindannyiunknak vannak olyan dolgaink, amiket görgetünk magunk előtt, és nem tudjuk meglépni, vagy megélni. Ezek úgyis addig kísértenek, amíg meg nem küzdünk velük.

A Pókasszony ismét egy magával ragadó és erőteljes megformálása a háttérben mindig ott ólálkodó halálnak, amelyet már sokszor és sokféleképpen ábrázoltak, gondoljunk akár csak az Elisabeth c. musicalre.
Dorogi minden várakozásnak megfelel e tekintetben is. Félelmetes, ahogyan játékával az egyik pillanatban széles mosolyt csal a néző arcára, majd a másikban behálóz és borzongat.

Szeretet és elfogadás: Valentin & Molina

Földes Tamás: - Valentin iszonyú érzékeny, bár az élet arra vitte, hogy megkeményedett lelkű embernek mutassa magát. Az érzékenysége és a közösen átéltek nyomán kialakult tolerancia miatt lehet kettejük között valamifajta kapcsolat, ami Valentin részéről nem szerelem. Sok összetevője van ennek.
Szereti Molinát, és szüksége van rá. Nagyon sok mindent átélnek Ők ketten, és ez nagyon össze tud két embert kovácsolni. Ki tud alakulni egy… Nem is tudom, a szerelemnek annyi fajtája van… Lehet ezt valamiféle szerelemnek nevezni. Ez egy nagyon nagy szeretet. Ezért is szeretem ezt a darabot: az embereket nem a bőrszínük, a vallási hovatartozásuk, vagy a nemi hovatartozásuk szerint kell megítélnünk, hanem a tetteik alapján. Ha kiderül, hogy erről szól ez a darab, az már egy gyönyörű dolog. Más részről pedig a szeretetről. Arról, hogy mennyire fontos, hogy egymásért tudjunk tenni. Valahogy így kéne élni.
Molina és Valentin közt a külvilágban nem lehetett volna semmi. Egy ilyen szélsőséges helyzet kellett, amiben meg tudták a másikat ismerni. Érdekes, ahogyan elrohanunk egymás mellett, és tényleg egy ilyen szituáció kellhet ahhoz, hogy barátság alakuljon ki, hogy hidak tudjanak épülni.
Valentin gyűlöli, hogy berakták egy cellába egy ilyen homoszexuálissal. Úgy viszonyul hozzá, mint bárki más, aki még nem találkozott ilyesmivel, nincs ilyen ismerőse. Ettől szép a darab, hogy Valentinban az összes előítélet benne van, és ez meg tud fordulni. Az embert látja benne, nem a homoszexuálist. Ez a lényeg, hogy nem szabad valakit így megítélni, hanem látni kell, hogy mindenki egyenlő és mindenki értékes.

Bereczki Zoltán: - Mikor Valentin bekerül a börtönbe, undorodik Molinától. Gusztustalannak tartja. Ez egy olyan világ, amivel Ő csak külsőségekben találkozhatott. De Valentin mondja is: „Ne érj hozzám! Undorodom tőled!”
Kizárt, hogy a külvilágban bármi lehetett volna kettejük közt. Pontosan ez a lényege. Valami ilyesmi lehetett a darab szerzőinek is a célja azzal, hogy bezártak két ilyen figurát egy cellába. Nézzük meg, hogy mi lesz két teljesen különböző emberrel! Ők pedig a világ két szélsősége. Egy konzervatív gondolkodású, mégis forradalmi elveket valló valaki, és egy másik nagyon liberális gondolkodású, ám végül mégis kiderül, hogy konzervatív neveltetésű. Tehát nem feltétlen az a háttér, mint amit a külső mutat. Molináról inkább kiderül, hogy konzervatív, Valentinról pedig, hogy szabad és vad. De ezek nem hogy elmentek volna az utcán egymás mellett, hanem leköpték volna egymást.
Ez a két ember egyszer csak attól, hogy rákényszerül figyelni a másikra, megérti, hogy a másikat mi hajtja. Sokszor hallani azt, hogy: „Nem értem, amit mondasz… De ahogy mondod!” Az emberek nem jutnak túl azon, hogy a másik hogyan mondja, amit mond. Végre fel kéne fogni azt, hogy miről beszél a másik. Odáig el kéne jutni, hogy meghallgassuk egymást. Ne az előítéleteink irányítsanak minket! Ez rohasztja el ma a világot, hogy nem tudunk nyitottak lenni…

A főszereplők kedvenc jelenetei

Földes Tamás: - Azért nehéz ilyet mondani, mert annyira folyamatos a darab és szinte az elejétől kezdve a színpadon vagyunk végig. De mondjuk nagyon szeretem a forradalmár dalt, a Holnap virrad a mi napunk címűt. Az valamiért nagyon megfogott. Bár ezt sem tiszta szívvel emelem ki, mert az egész darabot nagyon szeretem úgy, ahogy van.
Az még egy nagyon érzékeny dolog, mikor elmegy Molina, és azt mondja Valentin, hogy „Légy férfi! Hallod, Molina? Légy férfi!” Ez egy nagyon fontos és egy nagyon nehéz pillanata az előadásnak.
A kedvenc idézetem pedig a Marta nótában található: „Ez a virág nekem nőtt…” - az gyönyörű.

Bereczki Zoltán: - A második felvonás eleje, a Szentpétervár lángjai, ahol én igazából csak egy mesélő vagyok, és élvezhetem, ahogy Barbi, aki egy remek komika, és Dzsoni, aki pedig hihetetlen jó humorú, „megeszik a fejüket” - ahogy ezt színházi berkekben szokták mondani, ami annyit jelent, hogy elökörködnek. Ez egy rettentő jó jelenet.
Nagyon szeretem még a Mami, helló! c. számot.

A színFal mögött

Téved, aki azt hiszi, hogy bármelyik darabot is úgy játsszák a mai napig, ahogyan az anno lezajlott a főpróbán. A színészi eszközök tárháza folyamatosan bővül, az előadás gyarapodik megannyi ötlettel, és színesedik az esetlegesen rontásokkal, melyek egy jól irányzott rögtönzéssel akár sokkalta jobbak is lehetnek annál, mint ahogy az eredetileg írva vagyon…

Földes Tamás: - Amikor elviszik Molinát, és azt mondja a sálamra, hogy „Jól áll Neked a vörös!”, abból két változat is van, hol ezt csinálom, hol azt. Van olyan, amikor felemelem ökölbe szorítva a jobb kezemet, és úgy felelem, hogy „Tudom.”, de van olyan is, amikor Zoli hajára mondom ezt. Ahogy éppen akkor jön.

Bereczki Zoltán: - Molinának soha nem volt más ruhája, mint a jelenlegi. Amik készültek az előadásról képek, és megtalálhatók a Kamaraszínház oldalán, azokat még a főpróbán csinálták. Az én kérésemre fotóztak abban a kékes ingben, mert úgy éreztem, az valahogy enyhíti a körülmények nyomasztó hangulatát.
Amikor Molinát elfogták, valószínűleg ráadtak valami börtönruhát, aztán kikönyörgött magának valami mást és egy ilyen rongyot sikerült valahogyan megkaparintania. A saját, otthoni ruháit egészen biztos nem kapta meg, akármilyen kiváltságos. Bár… pozitív szereplőként gondol az ember Molinára, Ő azért egy besúgó ebben a börtönben. Azt ne felejtsük el, hogy az elején azt mondja neki a börtönigazgató rákontrázva az Ő szavaira, hogy „Bízom benned, Molina. Megbízom benned.” Beraktak mellé egy forradalmárt, akiből elvileg információkat kéne kiszednie.
Nagyon könnyű és egyben nagyon nehéz is ez a szerep. Túljátszhatod magad, elbohóckodhatod az egészet, miközben nagyon fontos mondanivalója van a következő rétegnek. Ez az, ami igazán nehéz és nagy szerencsém van, hogy Földes Dzsonival meg Gula Petivel játszhatom. Mind a ketten rettentően jó partnerek. Belemennek a játékba, és ha a pillanat úgy hozza, ez sokszor improvizatív lehetőségeket ad az embernek. Hogy hova esik a hangsúly, az aznapi hangulattól függ. Ezekre Ők nagyon érzékenyek és nagyon jól reagálnak. Jól együtt tudunk működni. Ha ez nem lenne, az egészet megette a fene. Egyedül nem lehet játszani.
Előfordulnak bakik, bár már mindenre van kidolgozott stratégiám. De ha a kollega vagy a partner nem szólal meg, akkor ott állunk. Az egyik ilyen, amikor új rabot hoznak, Molina csacsog, elkezd mesélni az első mozi élményéről, Valentin meg azt próbálja hallgatni, mi történik kint a folyosón és rászól Molinára, hogy: „Kuss!” Nekem erre azt kell válaszolnom, hogy: „Ne mondd nekem, hogy kuss!” - és ebből következik minden további rész. Volt nem egy olyan előadás, amikor a Dzsoni annyira kifele koncentrált, hogy ezt elfelejtette bemondani, és akkor ültünk csendben. De mindig kikeveredünk valahogy a guzmis részekből. Ha az ember a szituációban tud maradni, akkor maga a gondolatmenet kisegít a bajból. Egy ilyen helyzetben például zavaró, ha azok, akik sokszor látták, ilyenkor fölkacagnak. Ez bosszantó tud lenni. Mert szerintem nem annyira vicces, mint inkább figyelemre méltó, ha egy ilyen helyzetből egy színész ki tud úgy keveredni, hogy az a laikusok számára nem felfedezhető. Ehhez persze kell a harmónia a partnerekkel, ami szerencsére itt megvan.

A Pókasszony csókját már több mint 4 éve játsszák a Tivoli Színpadon, mostanában havi 2-3 alkalommal, általában teltház előtt.

Földes Tamás: - Ez az egyik kedvencem a futó előadásaim közül.

Bereczki Zoltán: - Ezt a darabot játszom a legrégebben, mindenképpen egy jelentős szakasza az életemnek, egyáltalán nem elhanyagolható. És annyi rétege van! A sminktől kezdve a dalokon át, a helyzeteken keresztül… El kell jönni megnézni, ezt nem lehet elmesélni…

Szabó Melinda Gertrúd 

[2006.04.21.]

A cikk hivatalos elérése: http://www.zene.hu/cikkek/cikk.php?id=3326