Hajnalban már ébredsz. Egy szokványos, egyszerű ébredés. Ugyanúgy, mint mindig. A nap sem kelt fel és a város jót alszik még. Csend van, és mégis elkerül az álom. Te fent vagy rég. Rád tör valami furcsa érzés…

Éled az életed, történnek Veled a dolgok, csak úgy sodor magával minden, azonban van, hogy megállsz egy kicsit és átgondolod az egészet. Ez is egy ilyen pillanat.

Arra gondolsz, hogy menned kell tovább. Egyszerűen élned… Hív az út, hát indulj már! Ne várj egy percig sem és tedd, amit a legjobbnak érzel! Közben pedig elkísér a gondolat, hogy valahol a szerelem csak téged vár... Ebben a biztos tudatban haladj tovább!

A paplanodba burkolózva elmosolyodsz, ahogy egy kellemes ábránd férkőzik az fejedbe. Képzeletben egészen másutt vagy, nem a szobádban. Egy álomszép arcot látsz magad előtt, egy ismeretlenét, aki így szól hozzád:

„Ott várok majd rád, ahol az út végén a tenger a Naphoz ér. Csend lesz, és én csak állok lenn a parton, és fúj szél. Száguldj tovább, hogy végre rám találj! Ha itt vagy ébressz fel! Számítok rád… Ezt mindig tudnod kell.”

Jólesően sóhajtasz egyet még mindig kissé ábrándos tekintettel, majd felkelsz, felveszed a legkedvesebb ruhádat, és elindulsz. Emelt fővel sétálsz az utcán, és csak úgy mosolyogsz bele a nagyvilágba, hiszen jól tudod, hogy vár Rád a boldogság valahol, de ha el akarod érni, száguldanod kell tovább…