Esti tea Bereczki Zoltánnal [2006. február 22.]

Ahogy befordulok a Nagymező utcába, rögtön elkap a már jól ismert, kellemes hangulat, amit a színház áraszt magából. A Pesti Broadway most is, mint mindig, fényes és élettel teli. Belesek az Operett Presszó ablakán, azonban nem látom sehol a művész urat. Megállok hát az utcán és várok. Néhány perc múlva váratlanul kilép a presszó ajtaján és körbenéz. Odaintek neki, Ő rám mosolyog és beinvitál. Az agyam közben lázasan azon jár, mégis hová tudott elbújni, ahol nem vettem észre. Pedig nem egy kis ember… A szó egyik értelmét nézve sem.

Helyet foglalunk, rendelünk két teát és bevágunk a partiba*…

- Bereczki Zoltán, előadóművész, a Budapesti Operett Színház tagja, zenei producer… kihagytam valamit esetleg?

- Hát, nem tudom… nem. - feleli kissé elgondolkozva.

- Mondjuk a popszakmában is volt már egy kis villanásod… Nem is kicsi!

- Nem volt olyan nagy. - szerényen megrázza fejét.

- Úgy tudom, készülsz még valamivel a popzene világában…

- Igen, az ember megpróbálja nem feladni az álmait és egy nem annyira sikeres… Mondjuk ki bátran: sikertelen próbálkozás után én nem tudom ezt annyiban hagyni, és újra belevágok. Tehát meg fogom még próbálni újra. Nem tudom, hogy ugyanilyen zenével-e, vagy valami mással. Minden esetre ez egy nagyon régi álmom volt, hogy ezen a téren is produkáljak valami pozitívat.

- Hogyan kezdődött a kapcsolatod a zenével?

- Erről az édesapámnak van egy anekdotája: - kezd bele a történetbe nevetve - a Hajógyári-szigetre vitt ki. Kajakos volt, nagyon szerette a vizet, meg általában a szabad levegőt, és egy pelenkacsere után, azt állítja, hogy… - és ezt soha nem mondta el senkinek, mert azt gondolta, hogy úgysem fogja senki elhinni neki! - olyan jól éreztem magam, hogy elkezdtem fütyörészni. Úgyhogy ezután az anekdota után én innen számítom a - felnevet - kapcsolatomat a zenével, de egész kiskoromtól kezdve nagyon sok zenét hallgattam vele együtt. Rengeteg bakelit lemeze, illetve szalagja volt.

Aztán később a Magyar Rádió gyerekkórusában énekeltem egy rövid ideig, majd hegedültem, doboltam. Szóval mindig a zene körül matattam, akkor is, amikor elmentem pár évre úszni, kajakozni. Versenyszerűen űztem mind a két sportot. Teniszeztem… - elgondolkozik kicsit - Ezer és egy olyan dolgot csináltam, aminek semmi köze elvileg a zenéhez. De valahogy ez mindig megmaradt. Aztán középiskolában csináltunk egy zenekart és akkor kezdődött mindennek igazán a komolyabb része. Minden tag elment tanárhoz. Így keveredtem valahogy a színházhoz és az elragadott. Olyannyira, hogy ez az akkori zenekar meg is szűnt. Azért később visszakeveredtem egy másik formációba. Kluboztunk a Beckett’s-ben, sokszor felléptünk a Crazy Caféban. Funky zenekar voltunk, feldolgozásokat játszottunk a 70-es, 80-as évek funky-disco zenéiből. Nagyon szerettem csinálni. Ez volt a popzenei gondolatoknak az indítója. Ekkor jött az ötlet, hogy készítsünk lemezt. Azonban megrekedt a zenekar ennek a klubzenélésnek a szintjén, és én meg nem akartam megrekedni.

- És akkor jött a színház...

- Hát, közben már volt színház, én akkor már főiskolára jártam. Mindezt a színészi pálya mellett.

- Mi volt az első nagyobb színpadi sikered?

- Nos, hogy siker volt-e, azt nem tudom... Amit a közönség is honorált, az egy mondatom volt a Fame című musicalben, ami úgy hangzott, hogy „Figyelj, toljad!”.

Felnevetek, Ő csak elmerengve mosolyog.

- Ez egy hangszerre vonatkozott. Egy zongorára és a legtöbbször taps kísérte. Ez volt az első mondat, ami a számból elhangzott már profinak mondható színpadon. - nevet egy kicsit - Később, természetesen ugyanebben a darabban, mert ez egy iskolának, a Vasutas Zenei Iskolának a bemutatója volt, a Tháliában játszottuk, itt szemben. És ott játszottam később Nick szerepét…

Megérkezik a pincér, leteszi Zoli elé a vacsoráját, jó étvágyat kíván és távozik.

- Köszönöm. - bólint, és a kezébe veszi az evőeszközöket.

- Jó étvágyat! - követem a pincér példáját.

- Köszönöm… - bólint ismét.

Innentől kezdve tanúja lehetek egy újabb, a mai világban ritkának számító művészeti irányzatnak, amelynek Zoli jeles képviselője, ez pedig a „tiszta, szép beszéd, a hatékony és nyugodt étkezés közben”…

- Aztán belekerültem az Elisabeth-be, mint mindenféle statiszta. Volt egy-két szóló sorom, de nagyrészt statiszta voltam. Majd elmentem a főiskolára és aztán visszakerültem egyrészt a Madáchba, másrészt az Operettbe, harmadrészt a Tivoli Színházba, ahol a Pókasszony csókját játszom.

- Ha már a Pókasszony csókja: soha nem ért semmilyen atrocitás amiatt, hogy egy meleg srácot játszol benne?

- Atrocitás nem. Célzás. Ajánlat. Mindenféle ezzel járó dolog természetesen volt.

- Tudnál valamilyen példát mondani, hogy mi esett meg?

- A premieren például valaki odajött, és azt mondta, hogy… - amit én dicséretnek vettem -  Odajött hozzám… - nem mondok nevet, természetesen - A fülembe súgta: „Tudtam”.

Ismét felnevetek, ahogy Zoli közelebb hajol és előadja a jelenetet.

- Szép… Máskor is azonosítottak valamelyik szerepeddel?

- Gondolom, hogy a közönség a szerepeken keresztül ismer engem, tehát azt a Bereczki Zoltánt, aki otthon vagyok, azt nem ismerik. Tehát biztos, hogy azonosít. Aki valamelyik szerepben látott, az nyilván azzal a szereppel, aki több szerepben látott, az valamennyire már a művészi énemet is azonosítani tudja. Mondjuk, hogy merek táncolni, ha nem is vagyok alapjaimban képzett.

- Nem tanultál táncolni?

- A főiskolán volt egyfajta alapképzés, de ez bármelyik osztálytársamról elmondható, hogy részesült ilyenben. Azokról is, akik a mai napig nem használták ezt a tudásukat. Én szeretek táncolni, ez valami ősi erő bennem, ami felszabadul, és azt súgja, mit kell csinálni, hogyan kell mozgatni a testemet és ez majd előbb-utóbb tánc lesz. Aki meg még jobban ismer, vagy ismeri a website-omat, vagy volt már a Klubban, az körülbelül már láthatja, hogy mikkel foglalkozom. Hogy magamat mindig hályogkovácsnak tartó emberként valahogy mindig belekontárkodom a zenébe.

- Ha már így említetted a Bereczki Klubot: én úgy veszem észre, hogy amikor jössz egy előadásra, beleszámolod az idődbe azt, hogy kint a művészbejáró előtt várnak Rád emberek, és Velük még elbeszélgess. Tehát Te szereted, ha a közönséggel van személyes kapcsolat. Jól látom?

- Igen, és megmondom őszintén azt is, hogy miért. Amikor én elkezdtem a szakmát, akkor nagyon sok olyan visszajelzés kaptam, hogy beképzeltnek tűnök a színpadról, vagy a megjelenésem alapján. Elhatároztam, hogy minden eszközzel meg fogom… Tudatni fogom az emberekkel, hogy ez nem így van. Bármi ilyet látnak, az valamifajta félénkség, amit így próbálok levetíteni, vagy így próbálok védekezni. Ezért elhatároztam, hogy bárki megkérdez, megszólít az utcán, akkor én meg fogok állni, és nem fogom azt mondani, hogy „Ne haragudj, most nincs időm!”. Mert nem akarok ennek táptalajt adni. Ennek a - azt gondolom - téves elképzelésnek vagy előítéletnek.

- Elárulnád azt, hogy nagyjából hogyan telik egy napod? Tehát például mennyi szabadidőd van emellett a sok munka mellett?

- Nagyon szélsőségesen telik…

- Például ma!

- A mai napom az viszonylag jól lekövethető. A szerdai napom az általában úgy néz ki, hogy reggel olyan kilenc óra felé fölébredek, megcsinálom a napi meditációs gyakorlatom első részét, ami fél óra, aztán elkészülök… Fordítva egészpontosan! Tehát elkészülök, meditálok. Körülbelül tízre olyan állapotban vagyok, hogy el tudok indulni. Az ezer és egy teendőmet besűrítem erre a napra és utána fél ötre elmegyek énekórára. Ma pedig még lesz egy előadásom. („Helló! Igen?” - szerk.) De ma reggel nyolc órára mentem a tv2-be, ott adtunk egy riportot, mert hétvégén lesz egy jótékonysági gálakoncert, amin mi is fellépünk a Lehetsz király című dallal. Ennek kapcsán behívtak a tv2-be, ahol mondtunk három mondatot.

Mindig megdöbbenek azon, ahogy a szerencsétlen közéleti személyeket berángatják a stúdióba, ahol megengedik nekik, hogy tíz másodpercig érvényesüljenek…

- Amikor adódik szabad időd, mivel töltöd?

- Megpróbálom a családommal legtöbbször. Ha pedig hosszabb szabadidő, akkor vagy elutazunk, vagy különböző zenélési hobbijaimnak élek. Például ülök a stúdiómban és valamin dolgozom. Valamit mindig csinálok. Számítógépezek, zenélek. Ezek.

- Van valami szerepálmod?

- Hát, nagyon egyszerű: nincs. - feleli nevetve - Én mindig a jelenre és a közeli jövőre koncentrálok, abból a szempontból, hogy annyira tárgyiasítok mindent, amennyire azok beláthatóak. Elég jól eltaláltak eddig is szerepekkel. A sors eléggé kegyes volt hozzám ebből a szempontból, úgyhogy nincs semmi vágyakoznivalóm. És miután egyre több új musical születik, nem is lehet igazán azt mondani, hogy „Hú, ezt meg azt szeretném eljátszani!”, hanem inkább arra vágyom, hogy egyre több olyan típusú új musical legyen, ami olyan nagy siker tud lenni, mint mondjuk a Rómeó. Ilyen lehet például a Rudolf, amit most fogunk bemutatni, amiből az egyik dalom egyik részletét már hallottam és rettentően elégedett vagyok, nagyon-nagyon tetszik.

- Szóval akkor a színházban teljes a siker és nincs igazán, ami csak álom volna...

- Ez maga az álom, amiben éppen részt veszünk. Aki musicalszínésznek megy ma Magyarországon, az ebben a helyzetben, ahogyan most a színház áll, ennél szebbről nem álmodhat. Nyilván nem szabad arról álmodni, hogy ez így marad és stagnál, mert az biztos, hogy ha valami áll, akkor az nem áll, hanem romlik. Tehát mindig tovább kell lépni. Azt gondolom, hogy ebben a pillanatban a maximumon vagyunk. A csúcson vagyunk.

- A színházon kívül, az élet más területén van-e valami cél, amit el akarsz érni? Bármi! Ami a szemed előtt lebeg.

- Természetesen. Szeretnék szép családot. Gyerekeket. Elképzelhetőnek tartom, hogy valaha tanítsak. Később. Ugyanúgy elképzelhetőnek tartom, hogy a stúdiómat olyan szintre fejlesszem, hogy az egy működő, valamiféle házi stúdió lehessen.

- Mik a terveid a közeljövőre nézve? Ugye van most a Rudolf, azzal foglalkozol…

- A Rudolf. A nyáron megyünk vele Szegedre, és ősszel elindul a következő évad, úgyhogy nagyon nem én tervezem most ebben a pillanatban a programjaimat. A színház folyamatosan ellát munkával. Én nagyon szeretnék ősszel annyi időt szakítani, hogy tudjak készíteni egy-két hónap alatt körülbelül egy új nagylemezt, és azt kiadjam.

- Sok sikert hozzá! Köszönöm szépen az interjút!

- Én köszönöm!

Nemsokára megérkeznek a lányok (Horváth Mária és Horváth Tímea), akik a művészúr munkatársai. Többek között Ők szerkesztik a hivatalos weboldalt (www.bereczkizoltan.hu), valamint szervezik a Klubot is.

Zoli még egyszer megköszöni az interjút, felsegíti a kabátom, én pedig ezzel utamra bocsátva kiballagok a pesti éjszakába.

Bereczki Zoltán pedig a közöny, az unalom, vagy a fáradtság legkisebb jelét sem mutatva száguld tovább**…

Szabó Melinda Gertrúd

*idézet a Rómeó&Júlia c. musicalből

**utalás Bereczki Zoltán „Száguldj tovább!”c. dalára